Apukámról álmodtam az éjjel. Megtörténik sokszor, bár nem elégszer ahhoz, hogy az emberlánya el tudja fogadni, az elfogadhatatlant, konkrétan, hogy soha többé nem lesz már Apukája és soha, de soha többé nem fogja úgy megölelgetni senki, mint Ő.
De most jó kedvű volt, mosolygott, egészséges volt és vidám. Jó volt odabújni hozzá és megölelgetni és igen még a cigaretta szag is megvolt, mint régen.
Naivan azt hittem ( mai napig naivan hiszek sok mindent ), az a Család, azok az Emberek, Szülők, Nagyszülők, Dédszülők, Barátok, akik körülvesznek születésem pillanatában, ott lesznek velem örökké. ÖRÖKKÉ!!! Nem mondta senki, vagy ha mondta is, jó pár korttyal többet ihattam a felejtés vizéből, mielőtt megérkeztem e világra, mert sikerült jól elfelejtenem!
Hittem abban, hogy itt lesznek velem, a Kicsimamám akkor süt nekem piskótát, amikor csak akarom, amennyit csak akarok.... a Drága és Imádott Nagynéném, aki nem vér szerinti, de igenis annak számított, ÖRÖKKÉ itt lesz, és hajnalig tartó telefonbeszélgetést folytathatunk az élet nagy dolgairól.
De nem így lett.
Az emlékek, amiket maguk mögött hagytak, fájók, de örömökben is gazdagok. Orvos-Tóth Noémi azt írta, " A gyász nem múlik el. Nem múlik el, csak körbenövi az élet....." Igen, napról-napra kicsit könnyebb. Nem könnyebb, más, megszokod a hiányukat, már nem sírsz, ha szobába belépsz, nem zokogsz a fényképeket nézegetve, csak mosolyogsz fájón, hogy itt ez a pillanat épp de jó volt.
Hiányoznak, az alig két éve elköltözött Apukám, a Nagynéném, az imádott Kicsimamám és Kicsipapám, akik immáron 32 éve költöztek vissza a Teremtőhöz. Nem múlnak el napok úgy, hogy ne gondoljak rájuk, egy illat, egy kép, egy mozdulat,bármi ami rájuk emlékeztet, hirtelen itt lesznek. Mint egy varázslat, látom a Mama mosolyát, a mozdulatot, ahogy piskótát készít, látom Aput, ahogy ül a konyhában és mértani pontossággal szeli apró kockára a zöldségeket a leveshez. Látom a Nagynénémet, ahogy kártyát vet, és vigyorogva közli, húzz másik lapot ez rossz lap, ilyet nem húzunk.. és nevetünk, teli szájjal röhögünk.... De ezek már csal emlékképek, amik már nem okoznak akkora fájdalmat, mint pár éve, hónapja, mert körbenőtte az élet!
Szülők, Nagyszülők, Barátok, Ismerősök száma egyre nagyobb, akik már Fentről tekintenek le rám és néha néznek ostobán, hogy mi a francot is művelsz már megint te lány!
Nyilván Apukám is fogja jó párszor a fejét, és vagy a röhögéstől fuldoklik éppen vagy a sírástól, hogy ennyi eszem van már megint....
Felfoghatatlan és elképzelhetetlen, hogy ennyi volt, cirka 48 év, amit kaptam belőle. Kb 38 amit ésszel már jól felfogtam.
Elszállt egy szempillantás alatt, anélkül, hogy esélyünk lett volna, jóvá tenni néhány hibát, megélni jó pár kalandot.
Kaptunk sokat, nem, nem pénzbeli gazdagságot, nem kézzel fogható dolgokat. Vannak pár apróbb emléktárgyak, amiket megtartunk, de az igazi kincseket, ugye nem tudjuk megmérni, kézzel fogni.
A kalandozást, mert míg egészséges volt, mentünk, mentünk mindenfelé, amerre akartunk és amire pénz volt.
A felfedezésre váró utakat, lemenni a térképről, Tőle kaptuk, tanultuk. Nem kell nagy dolgokra gondolni, apró utacskák, amiket ha felfedezel, csodahelyekre bukkansz.
De a legnagyobb szomorúság, hogy sokszor mindezt akkor vesszük észre, mikor már késő és kesergünk szeretteink elvesztése felett.
Milyen más lenne, ha nap mint nap örömmel néznénk az Élőkre és hálát adnánk, hogy Ők még itt vannak.
Most kell Öket szeretni, mert hiába viszel kazalnyi csokrot a temetőbe, nem segít már. Most megérteni, szeretni,elfogadni és hálásnak lenni.
Megköszönni, hogy vannak még nekünk!
.jpg)
.jpg)
.jpg)
